A hiányzó alsó lépcső

Összefoglaló

A tanulmány két, egymástól elválaszthatatlan kérdést tesz fel: kiegészíti-e vagy versenyezteti a piacot a közpénzből működő mikrohitelezés, és honnan lehet ezt megtudni. Az első kérdésre a válasz nem szándéknyilatkozat, hanem mérhető elhatárolás: a célszegmens megfigyelhető ismérvek szerinti meghatározása, a hitelkiváltás kizárása, a kilépési pont kezelése és a belépési összetétel nyilvános közlése. A tanulmány végigveszi azt az öt szabályt, amely a program tervezésében a piactorzítást hivatott kizárni, és kimondja, melyikük köt önmagában, és melyikük csak szakpolitikai feltétel. Külön szakasz tárgyalja a mélyen kedvezményes hitelezés kérdését: a nemzetközi empíria a piaci hitelezés kiszorítását nem igazolja robusztusan, viszont alátámasztja, hogy az ár nélküli támogatás a hiteltermékek árversenyét gyengíti abban a sávban, ahol megjelenik, hogy a támogatott finanszírozás jelentős része adósságcsere és nem új beruházás, és hogy a termelékenységi hozadék igazolása rendszerint elmarad. A második kérdésre a válasz a mérési vállalás: változáselmélet, mérési pontok, a kimeneti és a hatásmutató szétválasztása, a kontrafaktuális kérdés, a graduációs arány és a társadalmi kimenet közpénz-egységköltsége. A tanulmány nem eredményeket állít, hanem azt a mércét rögzíti, amelyen a program utóbb számon kérhető.

Kulcsszavak: finanszírozási kontinuum · graduáció · addicionalitás · kiszorítási hatás · hatásmérés · változáselmélet · közpénz-egységköltség · küldetés-eltolódás

1. A lépcső, amelynek hiányzik az alsó foka

A hazai vállalkozásfinanszírozásnak lépcsőzete van. A legalsó fokon a társadalmi célú mikrohitel áll, fölötte a fejlesztési bank által refinanszírozott pénzügyi vállalkozások, aztán a kereskedelmi bankok, végül a tőkepiac. Minden fok más ügyfélkört szolgál ki, más kockázatot visel és más árat kér; a lépcső akkor működik, ha az ügyfél végig tud menni rajta.

A gond nem az, hogy a felsőbb fokok rosszul működnének, hanem az, hogy a legalsó fok hiányzik – és egy lépcsőn, amelynek nincs meg az első foka, a második fok magassága közömbös. Aki sosem jutott fel az elsőre, annak a többi nem létezik.

Hogy hány emberről van szó, azt az alapstatisztika megmutatja. Magyarországon 2024-ben a működő vállalkozások 95,8 százaléka volt tíz főnél kevesebbet foglalkoztató mikrovállalkozás – 894 472 a 933 764-ből (KSH, STADAT GSZ0071, adatév 2024; a vállalkozáskör meghatározásától függően a KSH egyes táblái 94 és 96 százalék közötti értéket adnak). A vagyoni háttér pedig, amelyből a jogi biztosíték származhatna, erősen koncentrált: a nettó vagyon szerinti alsó fél a háztartási pénzügyi vagyon 5 százalékát birtokolja, a felső tizednél 72 százalék összpontosul (MNB, 2025, 13–14. o.; az adat az Európai Központi Bank Distributional Wealth Accounts becslésén alapul, nem az MNB saját háztartási vagyonfelméréséből).

E sorozat korábbi írása amellett érvelt, hogy ha a közösség ezt a réteget közpénzből kívánja finanszírozni, az intézményi forma nem közömbös: ahol a szolgáltatás minősége nem szerződtethető, ott számít, kinek a zsebébe folyik a minőségen megtakarított pénz (Szekfü–Vonnák, 2026). Hátravan a kényelmetlenebb kérdés. Tegyük fel, hogy az intézmény adott, a forrás adott, a program elindul. Honnan fogjuk tudni, hogy jó volt-e? És mi zárja ki, hogy közben az történjék, amit a legkomolyabb bíráló feltételez: hogy a program nem a hiányzó fokot pótolja, hanem elszívja az ügyfelet a fölötte lévő fokról?

A két kérdés valójában egy. A kiegészítés nem szándék, hanem állítás a világról – és minden állítás annyit ér, amennyire cáfolható.

2. A kiegészítés bizonyítási terhe

Kezdjük az ellenérvvel, a legerősebb formájában. Minden támogatott hitelprogram azt mondja magáról, hogy kiegészíti a piacot; egyik sem mondja azt, hogy versenyez vele. A kiegészítés mint önjellemzés tehát semmit nem ér: nulla információt hordoz, mert nincs az a program, amely az ellenkezőjét vallaná magáról.

A bizonyítási teher ezért a programon van, és a bizonyítéknak adatból kell állnia, nem megfogalmazásból. Három dolog figyelhető meg: a belépő ügyfélkör összetétele (átlagos hitelméret, az induló vállalkozások aránya); az, hogy a folyósított összeg új finanszírozás-e vagy meglévő tartozás kiváltása; és a kilépés, vagyis hány ügyfél lép tovább a következő fokra.

Hogy ez nem elvi lehetőség, arra van hazai példa – igaz, a szerzők saját intézményi köréből, ezért illusztrációként és nem független bizonyítékként idézzük. A 2008–2013-as uniós refinanszírozási mikrohitel-programban bankok, takarékszövetkezetek, pénzügyi vállalkozások és vállalkozásfejlesztési alapítványok egyaránt közvetítők voltak, azonos termékkeretben és azonos forrásból. Egy közvetítő szervezetre vetítve a vállalkozásfejlesztési alapítványok 442,81 ügyletet kötöttek, a pénzügyi vállalkozások 229,20-at, a bankok 40,95-öt, a takarékszövetkezetek 29,94-et; az alapítványi hálózat fajlagos ügyfélelérése 59,61 százalékos részesedést jelentett. Ugyanezek az alapítványok adták a legkisebb átlagos hitelt is: 6,1 millió forintot a bankok 14,5 és a pénzügyi vállalkozások 14,0 millió forintjával szemben (MFB adatközlése a 2015. 12. 31-i állapotra, idézi az ATM-zárótanulmány, 2022, 3.2.2. pont).

Ami ebből a mi kérdésünkre tartozik, nem az, hogy az alapítványok „jobbak” voltak, hanem az, hogy ugyanaz a közpénz, ugyanabban a programban, különböző intézménytípusokon átfolyva mérhetően más ügyfélkörhöz jutott el. Az átlagos hitelméret a szegmenshatár leolvasható lenyomata: alig több mint kétötöde a banki átlagnak. A szegmensek nem összekeveredtek, hanem szétváltak – és ez adatban látszott, nem nyilatkozatban.

Tartozunk viszont az ellenkező irányú adattal is. Az Európai Beruházási Bank 2025-ös magyarországi vállalati beruházási felmérése szerint a külső finanszírozást használó magyar vállalatok körében a leggyakrabban említett elégedetlenségi ok a finanszírozás költsége (25 százalék), és nagyságrendekkel ritkább a biztosítékkövetelmény (5 százalék) vagy az összeg elégtelensége (2 százalék) (EIB, 2025). Ez első olvasatra pontosan azt cáfolja, amit itt állítunk: hogy nem az ár a korlát, hanem a hozzáférés. Két dolgot kell hozzátenni, és mindkettő szűkíti, de nem törli el az állításunkat. Egyrészt a felmérés mintavételi kerete a legalább öt főt foglalkoztató vállalatokra terjed ki, vagyis definíció szerint kihagyja azt a réteget, amelyről ez a tanulmány szól: azt a 73 százalékot, amely legfeljebb egy embert foglalkoztat. Másrészt a kérdés azokhoz szól, akik már használnak külső forrást: aki elakadt a hitelbírálatnál, nem a biztosítékra panaszkodik, mert be sem jutott oda, ahol panaszt lehet tenni. A tézis tehát a mikroszegmensre nézve nem cáfolt – a teljes kis- és középvállalati körre általánosítva viszont igen, és így általánosítani nem is szabad.

3. Öt szabály – és ami belőlük valóban köt

Az MFKA szakmai koncepciója öt beépített szabállyal zárja ki a piactorzítást. Érdemes egyenként megnézni őket, mert nem egyforma erősek, és a különbséget hasznosabb kimondani, mint elfedni.

Az első a piaci kudarc-teszt lefelé: kizárólag az a kör finanszírozható, amelyet a piac dologi biztosíték híján nem szolgál ki, és a hitelkiváltás kizárt. Ez a legerősebb szabály a felsorolásban, mert utólag ellenőrizhető: a belépő ügyfélkör összetétele és a folyósítás célja a nyilvántartásban rögzül, tehát a megsértése kimutatható. Ha a program átlagos hitelmérete és ügyfélösszetétele idővel a fölötte lévő fok felé csúszik, az adatból látszik – és nem az számít, amit a program magáról állít, hanem az, ami a táblázatban áll.

A második a graduációs kötelezettség felfelé: a piacképessé vált ügyfelet a program nem tartja bent mesterségesen. Ez tiltó szabály, és a tiltó szabályok megtartását nehéz megfigyelni; mérhető alakja egyetlen mutató, a graduációs arány. Van egy korlátja is, amelyet a program nem tud feloldani: a továbblépés az ügyfél döntése. A program azt tudja garantálni, hogy nem akadályozza; azt nem, hogy megtörténik.

A harmadik a támogatásintenzitás-lejtő: a kedvezmény a leginkább kiszorult csoportnál a legnagyobb. Ez a legvitathatóbb az ötből, és a 4. szakasz javarészt erről szól: a kedvezmény mélysége önmagában nem társadalmi erény. Besley (1994, 28. o.) áttekintése – a vidéki hitelpiacok tapasztalatát összegezve, Gonzalez-Vega nyomán – azt a szabályszerűséget rögzíti, hogy minél nagyobb a hitelszubvenció, annál valószínűbb, hogy éppen a legkisebb kérelmező szorul ki a programból – mert a piac alatti ár túlkeresletet szül, a túlkereslet adminisztratív adagolást kényszerít ki, az adagolásban pedig a nagyobb, jobb tárgyalási pozíciójú kérelmező nyer. A bizonyíték kistermelői hitelprogramokból származik, tehát a hazai mikrovállalkozói körre való átvitele analógia, nem közvetlen evidencia. A lejtő tehát csak akkor véd, ha a hozzáférés szabályalapú és folyamatos: nincs forduló, nincs rangsor, a feltételek előre rögzítettek és nyilvánosak. Diszkrecionális elosztás mellett ugyanez a lejtő az ellenkezőjébe fordul.

A negyedik az „egy szegmens – egy eszköz” elve: a mikrohitel-szegmensben egy eszköz működjön, párhuzamos eszköz ne épüljön, a fejlesztési bank pedig a kontinuum felsőbb rétegeit vigye. Mondjuk ki: ez nem a program szabálya, mert nem a program hatáskörében áll, hanem szakpolitikai feltétel, amelynek megtartása másokon múlik. A program annyit tud vállalni, hogy a maga oldalát megtartja – lefelé nem enged be olyat, aki a piacon kiszolgálható, felfelé nem tart bent olyat, aki már nem oda való. A szabály betartatása az eszköztár gazdájának a dolga.

Az ötödik a teljes átláthatóság: tételes nyilvántartás, a támogatástartalom és a csekély összegű támogatás rögzítése, nyilvános eredménytábla. Ez látszólag a leglaposabb szabály, valójában az, amely a másik négyet működteti: átláthatóság nélkül az első négy önjellemzés marad, tehát nulla információ.

Egy hiányt is érdemes kimondani, mert a bírálat úgyis rátalál: az öt szabály nem tartalmaz kifejezett árazási alsó korlátot. A 4. szakasz amellett érvel, hogy ebben a szegmensben az alákínálás fogalma nem úgy működik, ahogy elsőre gondolnánk – a szabály kimondása attól még hasznos volna, mert a programot a saját határán túl is kötné. Ezt javaslatként hagyjuk itt, nem meglévő szabályként.

4. Az olcsó pénz kérdése – mit tudunk, és mit nem

Ez a szakasz nem egyetlen programról szól, és nem minősít egyet sem. Szerkezeti kérdést tesz fel – mikor pótol egy támogatott hitel egy hiányzó piacot, és mikor avatkozik bele egy működőbe –, és a válasz a saját programunkra is vonatkozik.

Kezdjük azzal, amit nem állítunk. Elterjedt szakmai vélekedés – amellyel magunk is rokonszenvezünk –, hogy a nulla százalékos és mélyen támogatott hitelkonstrukciók kiszorítják a piaci hitelezést. Ez az állítás a nemzetközi empíriában nem igazolt robusztusan: egy brazil célzott hitelprogram támogatásemelésének természetes kísérletként végzett vizsgálata kifejezetten nem talált kiszorítási hatást a szabadpiaci hitelezésre (Grimaldi–Ornelas, 2024), és a francia célzott hitelprogram értékelése sem talált helyettesítést a támogatott és a nem támogatott finanszírozás között (Ayyagari és szerzőtársai, 2017 áttekintésében). Önálló magyar hatásvizsgálat a kiszorító hatásról nem ismert. Aki tehát a kiszorítást bizonyított tényként használja, gyengébb lábon áll, mint hiszi – és a bírálója ezt egyetlen mondattal kimutathatja.

Négy dolog viszont alátámasztott, és együtt erősebb érvet adnak, mint a kiszorítás vádja.

Az első: ahol az ügyfél által fizetett árat szabály rögzíti, ott az árverseny elveszti az értelmét. A hazai lakossági jelzáloghitel-piac egy támogatott konstrukciójáról készült vizsgálat szerint a támogatott hitelek átlagos teljes ügyleti kamatlába meghaladta a piaci alapú hitelekét – a rés néhány év alatt mintegy egy százalékpontról több mint három százalékpontra nőtt. A mechanizmus egyszerű: ha az ügyfél által fizetendő kamat jogszabályban rögzített, az ügyfél nem érdekelt a hitelezők versenyeztetésében, a hitelezők pedig érdekeltek a megengedett legmagasabb kamat alkalmazásában (Dancsik és szerzőtársai, 2022). Ez lakossági jelzáloghitelre vonatkozó eredmény, és így is kell idézni – a mechanizmus azonban nem a hiteltípustól függ, hanem az ármeghatározás módjától. Ahol a támogatott hitelek részaránya számottevő, ott nem elméleti lehetőségről van szó: 2026 első negyedévében a mikro-, kis- és középvállalkozásoknak nyújtott új hitelszerződések 36 százaléka volt támogatott (MNB, 2026a).

A második: a támogatott finanszírozás jelentős része adósságcsere, nem új beruházás. Egy brazil természetes kísérletben a közepes és nagy vállalatoknál a támogatástartalom mintegy kilencvenszázalékos emelkedése sem a foglalkoztatásra, sem az adósságállományra nem hatott érdemben: a vállalatok az új hitelt a korábbi, drágább tartozásuk kiváltására fordították. A kis vállalatoknál volt valódi hatás, de a munkaerőpiaci hatás átmeneti volt, és két év múlva eltűnt (Grimaldi–Ornelas, 2024). Ez nem a támogatás ellen szól, hanem a mérés mellett: a drágább hitel kiváltása olcsóbbal és az új beruházás két különböző esemény, és amelyik program nem tudja szétválasztani őket, a saját eredményét sem érti.

A harmadik: ha a kedvezményezett nem hitelkorlátos, a kamattámogatás nem beruházásösztönzés, hanem jövedelemtranszfer. Egy állami fejlesztési bank kihelyezéseinek vállalati szintű vizsgálata nem talált következetes hatást sem a vállalati teljesítményre, sem a beruházásra; az egyetlen robusztus hatás a pénzügyi ráfordítás csökkenése volt, a kedvezményezettek pedig projektjeiket más forrásból is finanszírozni tudták volna (Lazzarini és szerzőtársai, 2015).

A negyedik: a bővülés rendszerint kimutatható, a termelékenységi hozadék nem. A hazai lektorált hatásvizsgálati irodalom egyik legalaposabb darabja a támogatott beruházási hiteleknél jelentős tárgyieszköz-, létszám- és árbevétel-növekedést mért, a munkatermelékenységre viszont nem talált szignifikáns hatást (Telegdy–Tóth, 2024). Ez nem azonos azzal, hogy a támogatás hatástalan: a tőkemélyítés valóságos, csak nem fordul át hatékonyságba. Az uniós garanciaeszközök hatásvizsgálatai ezzel szemben hosszabb távon mérhető termelékenységjavulást is kimutattak (Bertoni és szerzőtársai, 2018).

A védhető megfogalmazás ebből három állításból áll.

(a) A kiszorult szegmensben nincs ár, amit alá lehetne kínálni. Stiglitz és Weiss (1981) óta tudjuk, hogy információs aszimmetria mellett a hitelező nem a kamattal, hanem mennyiségi korlátozással egyensúlyoz: a magasabb kamat kontraszelektál, ezért inkább elutasít, mint drágít. Ahol a korlát mennyiségi, ott az ár csökkentése nem oldja fel, csak olcsóbb pénzt ad azoknak, akik amúgy is hitelhez jutnak; a hiányzó biztosítékot nem az ár, hanem a kapcsolat, az információ és a kíséret pótolja (Armendáriz–Morduch, 2010). Ennek technikai következménye is van: az uniós referencia-kamatláb módszertana szerint annál a hitelfelvevőnél, akinek nincs hiteltörténete vagy mérlegalapú minősítése, az alapkamatlábat legalább 400 bázisponttal kell megemelni, alacsony biztosítottság mellett ennél lényegesen többel (2008/C 14/02 bizottsági közlemény). Egy induló mikrovállalkozás piaci viszonyítási pontja tehát nem a jegybanki alapkamat. Ebből kettő következik: a szegmensen belüli alacsony kamat nem alákínálás egy létező ajánlatnak, mert nincs létező ajánlat; a támogatástartalom viszont sokkal nagyobb, mint amekkorának a laikus vita alapján látszik, és ennek megfelelően terheli a csekély összegű támogatások keretét.

(b) Ahol viszont van piaci ajánlat, ott a mély kedvezmény árbeavatkozás, és igazolni kell, nem feltételezni. Ez a határ a program saját konstrukcióin belül is végigfut: ahol az ügyfél már biztosítékképes és a piac elérhető, ott a feltételeknek a piaci viszonyokhoz kell közelíteniük – nem büntetésből, hanem azért, mert az a fok már nem a hiányzó fok.

(c) A támogatásnak nem az árat, hanem a hozzáférést kell megnyitnia. A Világbank 1989-es fejlesztési jelentése óta ez a szakpolitikai norma: a hitelhez jutás javítása előnyben részesítendő a kamattámogatással szemben, amely a pénzügyi folyamatot aláássa (World Bank, 1989, 3. o.). Ugyanerre jutott a Vienna Initiative keretében működő nemzetközi munkacsoport is: szoros költségvetési korlát mellett az állami szereplő jobban jár, ha garanciát nyújt, mint ha hitelt szubvencionál, mert a hitelezési döntés így a piaci szereplőnél marad, és mert a garancia tőkeáttételes (Vienna Initiative – EIB, 2014). Ennek jogi tükörképe is van: a csekély összegű támogatások kerete azonos futamidő mellett garanciaformában nagyobb finanszírozási volument enged átláthatóként elszámolni, mint hitelformában ((EU) 2023/2831 bizottsági rendelet 4. cikk (3) bekezdés b) pont és (6) bekezdés b) pont).

A saját eszközünkről is tartozunk egy őszinte kiegészítéssel: a garancia sem kockázatmentes. Az OECD-országok vállalati mikroadatain végzett elemzés szerint a válságkezelésre bevezetett eszközök – köztük az állami hitelgarancia és az alacsony kamat – tartós fenntartása a hitelkínálat torzításán keresztül ronthatja a termelékenység alakulását, mert késlelteti a nem életképes vállalatok kilépését (Adalet McGowan és szerzőtársai, 2018). Ez ellen egy dolog véd: hogy a hitelbírálat valódi, és ami nem életképes, az nem kap hitelt.

Ebből áll össze az a mérce, amelyet a szakirodalom „okos támogatásnak” nevez: átlátható, szabályhoz kötött és időben korlátozott támogatás (Morduch, 2005). Ennek egy szerkezeti vonás felel meg a legjobban: a közpénz nem a kihelyezéskor jelenik meg, hanem évekkel később, a bizonyított teljesítmény után. Ez megfordítja a hagyományos támogatási logikát, amely előre ad forrást egy ígéretre – és a közpénz-ráfordítást a társadalmi kimenethez köti, nem a folyósított összeghez.

5. Miről lehet megtudni, hogy jó-e

Aki esernyőt árul, és egy esős héten többet ad el, nem tudja megmondani, hogy az új kirakat hozta-e a forgalmat vagy az időjárás – amíg nincs mihez hasonlítania. Ez a hitelprogramok értékelésének egész nehézsége. Az eredmény látszik; a hatás nem, mert a hatás különbség: az, ami a program nélkül nem történt volna meg.

Ebből a kérdésből indul a program társadalmi elérési és hatásmérési terve (SOIMP); a társadalmi elérési terv és a hatásmérés módszertanát a hazai szakirodalom is tárgyalja (Szekfü és szerzőtársai, 2020). A terv gerince a változáselmélet: az inputoktól a tevékenységeken és outputokon át az eredményekig és a hatásig felrajzolt lánc. Ez olyan, mint az indulás előtt megrajzolt útvonal – nem attól hasznos, hogy szép, hanem attól, hogy utólag számon kérhető rajta, hol tértünk le róla. Ehhez társul a mérési protokoll négy mérési ponttal: a belépéskor, két köztes időpontban és a lezáráskor, minden ügyfélre, ugyanazokkal a kérdésekkel.

A legfontosabb fogalmi különbség a kimeneti és a hatásmutató között van, és a közbeszéd rendszeresen összekeveri a kettőt. A kihelyezett összeg, az ügyletszám, az elért települések száma kimeneti mutató: azt méri, mennyit tett a program, nem azt, mi lett belőle. A vállalkozás-túlélés, a fenntartott és létrehozott munkahely, a következő finanszírozási fokra lépés eredmény- és hatásmutató. Az első típus önmagában soha nem bizonyít semmit – éppen ezért olyan csábító: mindig megvan, és mindig nagyobb lesz.

A kontrafaktuális kérdésre – mi történt volna a program nélkül – a mikrofinanszírozás nemzetközi irodalma véletlen besorolásos kísérletekkel ad választ, és ezek két dolgot mutatnak meg. Az egyik, hogy a hatás mérhető, és hogy a termék részletei mérhetően számítanak. Field, Pande, Papp és Rigol (2013) nyugat-bengáli terepkísérletében a szerződésbe épített kéthavi türelmi idő mintegy 6 százalékkal növelte a vállalkozási beruházást, és a hitelfelvétel után csaknem három évvel 41 százalékkal magasabb heti vállalkozói nyereséget eredményezett – miközben ugyanennél a csoportnál a nemteljesítés aránya 2 százalékról 9 százalékra emelkedett. Egyetlen szerződéses elem, két ellentétes előjelű, mért következmény. Aki csak az egyiket méri, bármelyiket választja is, félrevezeti magát.

A másik, amit ez az irodalom megmutat, kellemetlenebb. Banerjee, Karlan és Zinman (2015) hat ország véletlen besorolásos kísérleteit összegezve azt találta, hogy a mikrohitel önmagában szerény átlagos hatású: a különbséget a célzás, a termék kialakítása és a kíséret teszi. Ezt vállalni kell, nem elkenni. A mikrohitelezés korai mozgalmi retorikája többet ígért, mint amennyit az empíria igazolt, és egy program, amely a saját irodalmának korlátait is kimondja, hitelesebb, mint az, amelyik csak a kedvező idézeteket hozza. A tanulság a mi javunkra szól: ha a hatás a célzáson, a terméken és a kíséreten múlik, akkor éppen ezeket kell mérni – az üzletfejlesztési szolgáltatásokat és az ügyfélelérést is, amelyek magyar nyelvű feldolgozása szintén elérhető (Szekfü és szerzőtársai, 2020).

Végül egy módszertani ellenvetés: a lényeges dolgok – a bizalom, a méltányosság, a kitartás – állítólag nem mérhetők. Karlan (2005) kísérleti közgazdaságtani munkája éppen azt mutatta meg, hogy mérhetők, és hogy a mért bizalmi és méltányossági jellemzők előre jelzik a későbbi visszafizetési magatartást. Az, hogy valami puha, nem azt jelenti, hogy megfoghatatlan, hanem azt, hogy a mérőeszközt meg kell tervezni.

6. A mérce: a graduációs arány és a közpénz-egységköltség

Az általános iskolát nem azon mérjük, hány gyereket tart bent, hanem azon, hányan jutnak tovább. És nem versenytársa a felsőoktatásnak, hanem a feltétele: az egyetem nem attól jó, hogy az általános iskola gyenge.

Ez a kép viszi a legfontosabb mércét, de két helyen sántít, és jobb, ha mi mondjuk ki. Az egyik: a tanuló kötelezően megy tovább, a vállalkozó nem. A graduáció neki lehetőség, nem előírás – lehet valaki egy életen át elégedett, két embert foglalkoztató mikrovállalkozó, és ez nem kudarc. A mérce tehát nem az, hogy mindenki továbblépjen, hanem hogy akinek a piac már nyitva áll, az ne a programban rekedjen. A másik, súlyosabb sántítás: az általános iskola nem válogat a tanulói között, a hitelező viszont igen. Éppen ezen a ponton lép be a legkomolyabb ellenérv, és erről szól a következő szakasz.

A graduációs arány mellé egy második mérce is kell, mert a graduáció önmagában nem mond semmit az árról. Ez a társadalmi kimenet közpénz-egységköltsége: az egy finanszírozott vállalkozásra, illetve az egy fenntartott munkahelyre jutó közpénzráfordítás. Ez a mutató azért kényelmetlen, mert összehasonlíthatóvá tesz. Amelyik program a kihelyezett összeggel méri magát, azt nem lehet összevetni semmivel; amelyik megmondja, mennyi közpénzbe került egy megtartott munkahely, azt bármely más foglalkoztatási eszközzel. Aki ezt vállalja, a saját alternatíváival szemben is kiteszi magát a mérlegelésnek – és pontosan ez teszi hitelessé.

A két mérce együtt zárja be a kört. A graduációs arány azt méri, betöltötte-e a program a hiányzó fok szerepét. A közpénz-egységköltség azt méri, megérte-e. Egyik sem a kihelyezett összegről szól.

7. A lefölözés csapdája – miért kell a belépési oldalt is mérni

Most jön a legkomolyabb ellenérv, és nem szabad kitérni előle. Ha a sikermérce a graduációs arány, a program érdekelt abban, hogy eleve olyan ügyfeleket vegyen fel, akikből nagy valószínűséggel lesz bankképes vállalkozó. A jó mutatóhoz a legegyszerűbb út nem a jobb munka, hanem a jobb ügyfél. Ez a lefölözés, és a kockázat valós.

A válasz nem lehet fogadkozás: az – ahogy a 2. szakaszban láttuk – nulla információ. A válasz az, hogy a belépési oldalt ugyanúgy mérni és közölni kell, mint a kilépésit. A mikrofinanszírozás irodalma megmondja, mely mutatókban jelenik meg a küldetés elsodródása: az átlagos hitelméret emelkedésében és az ügyfélkör összetételének eltolódásában. Cull, Demirgüç-Kunt és Morduch (2009) a világ vezető mikrofinanszírozási intézményeinek adatbázisán keresztmetszetben mutatta ki, hogy a hitelméret és az egy főre jutó jövedelem aránya a medián nem kormányzati szervezetnél 48 százalék, a medián banknál ennek több mint négyszerese. Mersland és Strøm (2010) tizenegy évet átfogó paneladatokon árnyalta a képet: az iparág egészében az átlagos hitelméret nem nőtt, intézményi szinten viszont a magasabb profit és a magasabb költség egyaránt növeli. A küldetés-eltolódás tehát nem történelmi szükségszerűség, hanem intézményi kockázat – és ami most fontosabb: ugyanazokban a mutatókban látszik, amelyeket a program belépési oldalon amúgy is rögzít.

Innen a szabály, amelyet a graduációs arány mellé kell tenni: emelkedő graduációs arány mellett csökkenő belépési inklúzió nem siker, hanem eltolódás. A két mutatót ezért együtt, ugyanabban a táblázatban kell közölni. A program a belépéskor inklúziós pontszámot rögzít és szociális kérdéssort vesz fel – ezek kizárólag a hatásmérést szolgálják, a hiteldöntésben sem az ügyfél javára, sem hátrányára nem használhatók, és ezt az elhatárolást belső ellenőrzési kontrollpont védi. Ez egyszerre ügyfélvédelmi, adatvédelmi és a magatartási kódexből fakadó követelmény; most a mérési funkciója számít, mert e nélkül nem lenne mihez hasonlítani a kilépési adatokat.

Van a lefölözésnek egy ellentétes irányú párja is: a túl könnyű belépés. Egy program, amely az inklúziós mutatóit úgy javítja, hogy nem életképes vállalkozásokat is finanszíroz, nem befogadó, hanem felelőtlen – és az adós fizeti meg az árát. A hitelbírálat ezért nem a program szociális jellegének ellentéte, hanem a feltétele: minden kérelemhez üzleti terv tartozik, a döntés dokumentált és naplózott, és ami nem életképes, az nem kap hitelt. Mindkét hiba ugyanabban a mutatópárban látszik.

8. Amit vállalunk, és amin számon kérhető

Marad a legkellemetlenebb kérdés: ha eddig nem mértétek, miért hinnénk, hogy most fogjátok?

A kérdés jogos, és nem csak ránk vonatkozik. A Vienna Initiative keretében működő nemzetközi munkacsoport felmérése szerint a közép-, kelet- és délkelet-európai hitelgarancia-programoknak csak elenyésző töredéke méri a pénzügyi vagy gazdasági addicionalitását; ugyanez a jelentés rögzíti, hogy a garancia gyakran enyhíti ugyan, de nem szünteti meg a biztosítéki elvárást – vagyis az eszköz sokszor éppen azt nem adja meg, amiért létrehozták (Vienna Initiative – EIB, 2014, 11–12. és 26. o.). Ez a szakma állapotának őszinte leírása, és a szkepszis ezek után nem rosszindulat, hanem tapasztalat.

A válaszunk nem ígéret, hanem három ellenőrizhető vállalás. Az első: a mérés a működés része, nem külön projekt – a belépési adat a hitelkérelemmel együtt keletkezik, ugyanabban a nyilvántartásban, ahol a hitel; a hitelezési vezetői információs rendszer követelményeit a hazai szakirodalom is rögzíti (Szekfü és szerzőtársai, 2020). A második: a bázisrögzítés időpontja 2026 negyedik negyedéve. Ezért nincsenek ebben a tanulmányban eredményszámok – nem azért, mert kedvezőtlenek, hanem mert még nincsenek. A harmadik: az eredménytábla nyilvános, a működést pedig az európai mikrohitelezési magatartási kódex akkreditált külső értékelője vizsgálja. Mindhárom vállalás megszegése kívülről látható – és éppen ez bennük a lényeg.

Mondjuk ki azt is, amit a hatásmérés nem old meg. A kísérleti irodalom az intézményi elrendezés hatását nem tudja véletlen besorolással vizsgálni; a graduációs arány a piaci környezet változásától is függ, nem csak a program munkájától; és a közpénz-egységköltség csak akkor összehasonlítható, ha a számítási módszer nyilvános. Ezek a mérési terv nyitott pontjai, és jobb, ha a program mondja ki őket, mint a bírálója.

Térjünk vissza a lépcsőhöz. Ez a sorozat azzal kezdődött, ki szorul ki a hitelpiacról és miért; folytatódott azzal, milyen intézményre való a közpénzből működő mikrohitelezés, és mi óvja meg attól, hogy a nonprofit forma üres formává váljon. A végén az marad, ami minden szakpolitikai eszköz igazi próbája: honnan tudjuk meg, hogy jó volt-e. A válaszunk az, hogy a társadalmi célú mikrohitelezés nem a bankok és a pénzügyi vállalkozások versenytársa, hanem az alattuk hiányzó fok – és hogy ez nem meggyőződés kérdése, hanem adaté. A hiányzó fok akkor van a helyén, ha a belépési oldalon azokat éri el, akiket a piac nem, ha a folyósítás új finanszírozás és nem adósságcsere, ha a megerősödött ügyfél továbbmegy, és ha egy megtartott munkahely közpénzköltsége megmondható.

A közpénzből működő mikrohitelezés jó gazdája arról ismerszik meg, hogy elveszíti a legjobb ügyfeleit. Most már azt is hozzátehetjük, mi tesz különbséget a jó gazda és az önmagáról jót állító gazda között: az utóbbi elmondja, hány ügyfele volt. Az előbbi megmondja, hányat adott át – és mennyibe került.

Hivatkozott irodalom

Adalet McGowan, M. – Andrews, D. – Millot, V. (2018): The walking dead? Zombie firms and productivity performance in OECD countries. Economic Policy, 33(96), 685–736. https://doi.org/10.1093/epolic/eiy012

Armendáriz, B. – Morduch, J. (2010): The Economics of Microfinance. 2. kiadás. Cambridge, MA – London: The MIT Press.

Ayyagari, M. – Demirgüç-Kunt, A. – Maksimovic, V. (2017): SME Finance. Policy Research Working Paper No. 8241. Washington, D.C.: World Bank.

Banerjee, A. – Karlan, D. – Zinman, J. (2015): Six Randomized Evaluations of Microcredit: Introduction and Further Steps. American Economic Journal: Applied Economics, 7(1), 1–21. https://doi.org/10.1257/app.20140287

Bertoni, F. – Colombo, M. G. – Quas, A. (2018): The effects of EU-funded guarantee instruments on the performance of Small and Medium Enterprises: Evidence from France. EIF Working Paper 2018/052. Luxembourg: European Investment Fund.

Besley, T. (1994): How Do Market Failures Justify Interventions in Rural Credit Markets? The World Bank Research Observer, 9(1), 27–47. https://doi.org/10.1093/wbro/9.1.27

Cull, R. – Demirgüç-Kunt, A. – Morduch, J. (2009): Microfinance Meets the Market. Journal of Economic Perspectives, 23(1), 167–192. https://doi.org/10.1257/jep.23.1.167

Dancsik B. – Marosi A. – Szabó B. (2022): Túl drága az olcsó hitel – a családi otthonteremtési kedvezmény támogatott hitelkamatainak vizsgálata. Közgazdasági Szemle, 69(12), 1493–1506. https://doi.org/10.18414/KSZ.2022.12.1493

Field, E. – Pande, R. – Papp, J. – Rigol, N. (2013): Does the Classic Microfinance Model Discourage Entrepreneurship among the Poor? Experimental Evidence from India. American Economic Review, 103(6), 2196–2226. https://doi.org/10.1257/aer.103.6.2196

Grimaldi, D. – Ornelas, J. R. H. (2024): Do Firms Need Cheaper Credit to Grow? Investigating the Effectiveness of Subsidized Earmarked Loans. Working Paper Series No. 599. Brasília: Banco Central do Brasil.

Karlan, D. S. (2005): Using Experimental Economics to Measure Social Capital and Predict Financial Decisions. American Economic Review, 95(5), 1688–1699. https://doi.org/10.1257/000282805775014407

Lazzarini, S. G. – Musacchio, A. – Bandeira-de-Mello, R. – Marcon, R. (2015): What Do State-Owned Development Banks Do? Evidence from BNDES, 2002–09. World Development, 66, 237–253. https://doi.org/10.1016/j.worlddev.2014.08.016

Mersland, R. – Strøm, R. Ø. (2010): Microfinance Mission Drift? World Development, 38(1), 28–36. https://doi.org/10.1016/j.worlddev.2009.05.006

Morduch, J. (2005): Smart Subsidy for Sustainable Microfinance. Finance for the Poor (Quarterly Newsletter of the Focal Point for Microfinance, Asian Development Bank), 6(4), 1–7.

Stiglitz, J. E. – Weiss, A. (1981): Credit Rationing in Markets with Imperfect Information. The American Economic Review, 71(3), 393–410.

Szekfü T. – Vonnák P. – Pizzo, G. – Raguzzoni, K. – Ferraro, B. (2020): Mikrohitelezés – Elméleti alapoktól a gyakorlatig. Székesfehérvár: Székesfehérvári Regionális Vállalkozásfejlesztési Alapítvány. ISBN 978-615-81559-0-8.

Szekfü T. – Vonnák P. (2026): Amit nem lehet szerződésbe írni – Miért nonprofit intézményre való a közpénzből működő mikrohitelezés. MAGYAR FENNTARTHATÓSÁGI KÖZPONT Alapítvány, 2026. szeptember 21. https://mfka.hu/2026/09/21/amit-nem-lehet-szerzodesbe-irni/

Telegdy Á. – Tóth G. (2024): A támogatott hitelezés hatásvizsgálata Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 71(2), 113–130. https://doi.org/10.18414/KSZ.2024.2.113

Vienna Initiative Working Group on Credit Guarantee Schemes – European Investment Bank (2014): Credit Guarantee Schemes for SME lending in Central, Eastern and South-Eastern Europe. Luxembourg: EIB.

World Bank (1989): World Development Report 1989: Financial Systems and Development. New York: Oxford University Press for the World Bank. ISBN 0-19-520787-4.

Adatforrások. KSH: Vállalkozásdemográfia (működő vállalkozások száma) létszám-kategóriák szerint, STADAT-tábla GSZ0071, adatév 2024 (frissítve 2026. 07. 01.). · MNB (2025): Megtakarítási jelentés 2025. Budapest: Magyar Nemzeti Bank, 2.4. fejezet, 13–14. o. · MNB (2026a): Hitelezési folyamatok – 2026. május (adatok 2026. március végéig). Budapest: Magyar Nemzeti Bank. · EIB (2025): EIB Investment Survey 2025: Hungary overview. Luxembourg: European Investment Bank, 23. o.; ISBN 978-92-861-6040-0, DOI 10.2867/8378622; magyar minta 480 vállalat, kérdezés 2025. április–július. · MFB adatközlése a JEREMIE mikrohitel-programról a 2015. 12. 31-i állapotra, idézi: A mikrohitelhez való hozzáférés javítása Magyarországon – Kihívások és lehetőségek, 2021–2027 (ATM for SMEs, Interreg Europe, 2022), 3.2.2. pont. · A Bizottság közleménye a referencia-kamatláb és a leszámítolási kamatláb megállapítási módjának módosításáról (2008/C 14/02). · A Bizottság (EU) 2023/2831 rendelete a csekély összegű támogatásokról, 3. cikk (2) bekezdés, 4. cikk (3) bekezdés b) pont és 4. cikk (6) bekezdés b) pont.

Szekfü Tibor a MAGYAR FENNTARTHATÓSÁGI KÖZPONT Alapítvány alapító főigazgatója, Vonnák Péter az Alapítvány alapító ügyvezető igazgatója. A tanulmány a szerzők szakmai álláspontját tükrözi.