Ki segít annak, aki most indul?

A cikk alapja a szerzők európai összehasonlító tanulmánya: Az első lépcső – Miért van szükség nonprofit, belépő szintű vállalkozásfejlesztési intézményrendszerre? (Szekfü és Vonnák, 2026b). A tanulmány a cikk végén letölthető; a hivatkozott adatok, források és módszertani részletek teljes bemutatása ott található.

Összefoglaló

Szükség van-e Magyarországon tartós, nonprofit intézményrendszerre a vállalkozásfejlesztés belépő szintjén? Ez az a pont, ahol a vállalkozni szándékozó ember először keres segítséget, és ahol eldől, hogy az ötletből működő vállalkozás lesz-e. A válasz a szerzők tíz európai ország intézményi gyakorlatát, az uniós jogot, a hivatalos statisztikákat és a hatásvizsgálati szakirodalmat feldolgozó tanulmányára épül, és három megállapításon nyugszik. Először: a belépő szinten a szükséglet nagy és szerkezeti, a fizetőképes kereslet viszont gyenge; a kettő közötti rés nem a piac hibája, hanem a határa – és éppen ez teszi a belépő szintet közfeladattá. Másodszor: a vizsgált európai országok ezt a szintet nem határozott idejű programokra, hanem tartósan működő, nem nyereségérdekelt intézményekre – a vizsgált országok felében nonprofit szervezetekre, másutt közjogi vagy önkormányzati szervekre, illetve állami programra – bízzák, és a mikrohitelt a kísérő üzletfejlesztési szolgáltatással együtt kezelik; ahol – mint az Egyesült Királyságban – a hálózatot lebontották, az újjáépítés lassúnak és töredezettnek bizonyult. Harmadszor: Magyarországon ez az intézményrendszer 1991-től egyszer már felépült a megyei és fővárosi vállalkozásfejlesztési alapítványok hálózatában, nemzetközileg elismert teljesítményt nyújtott, majd tartós finanszírozás és szabályozási keret nélkül maradt – jogi alapja, módszertana, közös platformja és helyi jelenléte azonban ma is megvan. A cikk következtetése: a nonprofit belépő szint leggyorsabb és legkisebb kezdeti ráfordítást igénylő útja nem új intézmény alapítása, hanem a meglévő hálózat megerősítése – törvényben rögzített közfeladattal, tartós, eredményhez kötött finanszírozással és beépített számonkéréssel.

Kulcsszavak: belépő szintű vállalkozásfejlesztés · üzletfejlesztési szolgáltatások · mikrohitel · nonprofit intézményrendszer · közfeladat · európai összehasonlítás · megyei és fővárosi vállalkozásfejlesztési alapítványok

1. A kérdés – és a szerzők helye benne

Egy megyeszékhely melletti kisvárosban egy harmincnégy éves cukrász saját műhelyt akar nyitni. Tíz éve dolgozik a szakmájában, vannak visszatérő megrendelői, és van egy terve, amely a konyhaasztalon jónak látszik. Amit nem tud: hogyan számolja ki az árait úgy, hogy a második évben is megérje; milyen engedélyek kellenek, és milyen sorrendben; mekkora tartalék nélkül nem szabad belevágnia; hol kaphat kölcsönt, ha nincs olyan ingatlana, amelyet egy bank jogi biztosítékként elfogad; és – ami a legnehezebb – mit nem tud, amit tudnia kellene. A könyvelő a könyvelésről tud, a bank a hitelről, a hatóság az engedélyről. Arra a kérdésre, hogy mindez együtt mit jelent az ő tervére nézve, senkinek nem feladata válaszolni – és ő maga sem tudna annyit fizetni érte, amennyibe a válasz kerül.

Ez a cikk erről a pontról szól: a vállalkozásfejlesztés belépő szintjéről. Ide tartozik mindaz, ami a vállalkozni szándékozó embert az ötlettől a működő vállalkozás első éveiig kíséri – tájékoztatás és orientáció, az indulás előtti tanácsadás és képzés, az üzleti terv kidolgozásának segítése, a mikrohitel nyújtása vagy közvetítése, és az indulást követő évek utókövetése –, és ide tartozik a működő mikrovállalkozás is, amely először keres külső finanszírozást vagy szakmai segítséget.

A cikk tézise: ezen a szinten olyan társadalmi szükséglet áll fenn, amelyet a piac a saját logikája szerint nem elégít ki, ezért a belépő szintet tartós, nonprofit intézményrendszernek indokolt ellátnia, közfeladatként, a mikrohitellel összekapcsolva – és Magyarországon ennek az intézményrendszernek már megvan az alapja. Az érvelés a szerzők tanulmányára épül, amely tíz, a modellek változatossága és dokumentáltsága szerint kiválasztott nyugat- és észak-európai ország – Franciaország, Írország, az Egyesült Királyság, Németország, Finnország, Svédország, Olaszország, Hollandia, Belgium és Dánia – belépő szintű intézményeinek elsődleges forrásait, az uniós jogot, az Eurostat és a KSH adatait, nemzetközi felméréseket és a lektorált hatásvizsgálati irodalmat dolgozta fel; az adatgyűjtés 2026 októberében zárult.

Egy dolgot az elején kimondunk. A szerzők a végrehajtási alapként javasolt hálózat tagszervezeteinek vezetői. A tanulmány ezt az érintettséget rögzíti, és a következtetéseit nem a saját tapasztalatra, hanem független forrásokra – uniós jogszabályokra, hivatalos statisztikákra, kontrollcsoportos értékelésekre, lektorált szakirodalomra – alapozza; ahol a hálózat saját adata vagy saját szerkesztésű dokumentuma szerepel – így a hálózat egyik alapítványa által vezetett Interreg-projekt zárótanulmánya (ATM, 2022) és a hálózat nyilvános tájékoztatója (RVA – MFKA, 2026) –, ott ezt a forrásmegjelölés egyértelművé teszi.

2. Nem a piac hibája, hanem a határa

A belépő szint célköre nem szűk réteg, hanem a vállalkozói társadalom túlnyomó többsége. Az Európai Unió üzleti gazdaságában 2024-ben mintegy 34 millió vállalkozás működött; 94,4 százalékuk tíz főnél kevesebbet foglalkoztató mikrovállalkozás volt (Eurostat, 2026a), és évente mintegy 3,5 millió új vállalkozás jön létre (Eurostat, 2025). Magyarországon – a KSH vállalkozásdemográfiai adata szerint – hasonlóan magas az arány: 2024-ben a működő vállalkozások 95,8 százaléka – 894 472 a 933 764-ből – volt mikrovállalkozás (KSH, STADAT GSZ0071, adatév 2024).

A belépő szint két hiánya mérhető: a finanszírozásé közvetlenül, a kíséreté az igénybevétel alacsony szintjén át. Az Európai Bizottság megbízásából készült piacelemzés szerint az unió mikrofinanszírozási piaci rése 2019-ben évi 12,9 milliárd euró volt, a becsült kínálat pedig a keresletnek alig egytizedét fedte; ugyanez az elemzés állapította meg, hogy a meglévő mikrovállalkozások kevesebb mint fele vesz igénybe nem pénzügyi üzletfejlesztési szolgáltatást – képzést, mentorálást, coachingot (Drexler és szerzőtársai, 2020). A kielégítetlen kereslet több mint 40 százalékát a leendő és az új alapítók adják (Drexler és szerzőtársai, 2020) – az a kör, amely a működő vállalkozásokat kérdező finanszírozási felmérésekben meg sem jelenik.

A tanácsadói piac a működő vállalkozásokat jól szolgálja: a brit kkv-politika több mint egy évtizedét értékelő elemzés szerint a piaci kudarc érve az induló, a nagyon korai szakaszú és a legkisebb vállalkozásokra szűkül (Bennett, 2008). A belépő szinten a szükséglet akkor a legnagyobb, amikor a fizetőképesség a legkisebb.

Ezt a rést három mechanizmus tartja fenn. A belépő szintű tanácsadás tapasztalati jószág: aki most indul, nem tudja, mit nem tud, ezért azt sem tudja megítélni, mit ér egy tanács – és előre nem kész fizetni érte. A kis ügylet fajlagos költsége a piaci szolgáltatónak nem térül meg: az ír nonprofit mikrohitelező 2024-ben 517 kölcsönt hagyott jóvá, működési költsége 2,9 millió euró, kamatbevétele 1,0 millió euró volt, a hiányt az állami mikrovállalkozási hitelalap fedezte (Microfinance Ireland, 2025) – a kamatbevétel a működési költségnek csak mintegy a harmadát fedezte, és egy jóváhagyott kölcsönre – a teljes állomány kezelésének költségét is beszámítva – saját számításunk szerint mintegy 5,6 ezer euró működési költség jutott. A haszon pedig részben nem az ügyfélnél, hanem a közösségnél jelentkezik: a túlélő vállalkozások munkahelyeiben és az el nem indított rossz tervek elkerült veszteségeiben.

Magyarországon a hiány helye pontosan megnevezhető. A Global Entrepreneurship Monitor 2025-ös szakértői felmérése a magyar vállalkozói környezetet 53 gazdaság közül a 48. helyre sorolta. A kereskedelmi, számviteli, jogi és tanácsadói szolgáltatások elérhetőségét – a piaci szakmai infrastruktúrát – a szakértők elégségesnek ítélték (5,0 pont a tízfokú skálán); a két leggyengébb elem a kormányzati vállalkozói programok (2,8 pont) és a kormányzati szakpolitikai támogatás (2,7 pont) volt (GEM, 2026). A tartalék tehát nem a piaci szolgáltatások kínálatában van, hanem a vállalkozókat közvetlenül segítő közösségi programokban.

Ahol a szükséglet fizetőképes kereslet formájában jelentkezik, ott a piac kielégíti – ahogy a működő vállalkozások tanácsadási igényét ki is elégíti. A belépő szinten nem így jelentkezik. Ez nem a piac hibája, hanem a határa; ami a határon túl van, az közfeladat.

3. Európa válasza: intézmény, nem program

A vizsgált tíz ország a belépő szintet hét modellben szervezi (Szekfü és Vonnák, 2026b, 4.1. pont), de egyik sem bízza a nyereségérdekelt tanácsadói piacra. Finnországban 46 helyi alapítói tanácsadó központ működik országos egyesületi ernyő alatt: 2024-ben mintegy 12 000 új ügyfelet fogadtak, és közreműködésükkel mintegy 5 700 vállalkozás indult (Suomen Uusyrityskeskukset, 2025). Svédországban a mintegy 80 helyi iroda közreműködésével 2025-ben több mint 6 000 vállalkozás indult; a hálózat 1985 óta, az angol helyi vállalkozási ügynökségek mintájára működik, a tanácsadás ingyenes és bizalmas (NyföretagarCentrum, 2026). Franciaországban az Initiative France 207 helyi egyesülete 2024-ben mintegy 25 000 vállalkozót finanszírozott kamatmentes, jogi biztosíték nélküli személyi kölcsönnel és önkéntes mentorokkal (Initiative France, 2025); az Adie 1989 óta nyújt kísérettel egybekötött vállalkozási mikrohitelt a banki hitelezésből kiszorulóknak, 2025-ben csaknem 31 ezret (Adie, 2026). Írországban 31 helyi vállalkozási iroda működik az önkormányzatok szervezetében, országos ügynökség szakmai felügyelete alatt, mellettük jótékonysági szervezetként bejegyzett nonprofit hitelező; a helyi irodán át beadott kérelmet kamatkedvezmény és folyósítás utáni mentorálás köti a hitelhez (Enterprise Ireland, 2025; Microfinance Ireland, 2025).

A modellek közös vonásai közül három a tézis szempontjából döntő. Az első kapcsolat jellemzően ingyenes. A szolgáltatót nem tulajdonosi hozamelvárás mozgatja: a tíz ország közül ötben nonprofit szervezet, másutt közjogi vagy önkormányzati szerv, illetve állami program nyújtja. És a hitel nem válik el a kísérettől: az Európai Szociális Alap Pluszról szóló (EU) 2021/1057 rendelet a mikrofinanszírozás fogalmába a kísérő üzletfejlesztési szolgáltatásokat – egyéni tanácsadást, képzést, mentorálást – is beleérti, Olaszországban pedig a banktörvény a kísérő segítő és monitoring szolgáltatást a mikrohitel törvényi feltételévé teszi (D.Lgs. 385/1993, 111. cikk).

A hatásvizsgálatok azt is megmutatják, mitől működik ez a szolgáltatás. A brit kkv-tanácsadási hálózat értékelései szerint az egyszeri tájékoztatásnak nincs kimutatható növekedési hatása, a diagnózisra épülő, ismétlődő kapcsolatnak van (Mole és szerzőtársai, 2009; 2011). A brit állami indulóhitel-program kontrollcsoportos értékelése – amely a belépő szintű finanszírozás hatását méri – szerint a támogatott vállalkozások ötéves túlélése 4–26 százalékponttal jobb az összehasonlító csoportokénál, egy kölcsön átlagosan egy nettó többletmunkahelyet hoz létre az adósén felül, a haszon–költség arányra adott becslések pedig 4,3 és 6,7 között mozognak (SQW, 2024). Egy elméleti eredmény a konstrukció tervezésére is útmutatást ad: az állami hitelgarancia növeli a hitelezés volumenét, de gyengíti a hitelező ösztönzését arra, hogy a kíséretet maga nyújtsa – a kíséretet ezért külön forrásból, közfeladatként indokolt finanszírozni (Bourlès és Cozarenco, 2014).

Az intézmény és a program különbsége ott látszik a legélesebben, ahol a hálózatot lebontották. Az Egyesült Királyság 2011-ben költségcsökkentési céllal megszüntette a regionális, személyes tanácsadást nyújtó hálózatát, és a tájékoztatást honlapra és telefonos szolgálatra terelte. A telefonos szolgálat a tervezett heti 7 690 hívás helyett 1 516-ot fogadott – a tervezett forgalom mintegy ötödét; az eltérést az értékelés részben az előrejelzés bizonytalanságával magyarázza (ECORYS, 2012). A 2013-tól létrehozott helyi tanácsadó központokról egy 2018-as parlamenti bizottsági jelentés szerint a vállalkozások kevesebb mint ötöde hallott, finanszírozásuk szakaszos volt, teljesítményük térségenként erősen eltért (House of Commons BEIS Committee, 2018). A brit regionális gazdaságpolitikában 1975 és 2015 között mintegy negyven program és szervezet jött létre, és az új szervezet közvetlen költségénél nagyobb volt a közvetett: az elveszett intézményi emlékezet és az eligazodás zavara (Norris és Adam, 2017; Pope és Hourston, 2022); a kisvállalkozás-kutatás következtetése szerint minden váltásnál elvész a hírnév, a kapcsolatrendszer és a munkatársi tudás – az intézmények változása rossz, a végrehajtás javítása jó (Mole, 2024). A brit állami hálózat valamennyi átszervezését túlélte az üzleti közösség által létrehozott nonprofit helyi ügynökségek hálózata – tartós alapfinanszírozás nélkül, és ez máig a legfőbb gyengeségük (Bennett és Robson, 2003; National Enterprise Network, 2025).

A belépő szintű szolgáltatás értéke két dologban halmozódik fel: a helyi ismeretben és a bizalomban. Mindkettő csak folytonosságban épül. A program megszakadhat; az intézmény megmarad.

4. Miért nonprofit – és miért nem elég a forma

A belépő szinten a szolgáltatás minőségét az ügyfél nem tudja ellenőrizni, a szolgáltatást pedig nagyrészt nem ő fizeti, hanem a közösség. Ahol a minőség nem foglalható szerződésbe, és a fizető fél nem látja, mit kapott a pénzéért, ott a fel nem osztható eredmény korlátja intézményes garancia: a minőségen megtakarított pénz senkinek a zsebébe nem folyhat be (Hansmann, 1980). Az a konstrukció, amelyben a közfeladatot az állam finanszírozza és szabályozza, de nonprofit szervezetek hajtják végre, a modern jóléti államok egyik alapmintája (Salamon, 1987). Ezt az érvet a közpénzből működő mikrohitelezésre a szerzők korábbi cikke fejtette ki (Szekfü és Vonnák, 2026a); a belépő szintű tanácsadásra kétszeresen érvényes, mert itt az első tanácsadó dönti el, merre indul a vállalkozó – és ha az első kapcsolat egyben értékesítő is, az ösztönzői a szerepéből adódóan a saját terméke felé mutatnak. A kamarai és a közigazgatási modell a feladat egy-egy elemére alkalmas – a kamarák a tájékoztatásban és a szakmai szolgáltatásban, a közigazgatás a szabályozásban és a finanszírozásban erősek –; a hitelbírálat és a kíséret egységét, az ügyenkénti hitelkockázat viselését a helyi szakmai döntéssel együtt, a hitelezésre is jogosult, fel nem osztható eredményű szervezet tudja biztosítani (Szekfü és Vonnák, 2026b, 3.6. pont).

A belépő szintű hitelezés mércéje ebből következik. A hitelpiacról kiszorultaknak, kísérettel nyújtott, közfinanszírozású mikrohitel a belépő szint méretén nem önfenntartó üzlet – az ír hitelező számai ezt mutatják –, és nem is annak készül: elsődleges mércéje a hatás és a célzottság, a pénzügyi fegyelem pedig a végrehajtás feltétele, nem a cél. Az Európai Unió is így jár el: a mikrohitelt a foglalkoztatás és a társadalmi befogadás eszközeként határozta meg (COM(2007) 708), az uniós eszközökhöz való hozzáférést a társadalmi küldetést, az átláthatóságot és az ügyfélvédelmet rögzítő magatartási kódexhez kötötte, a közvetítőktől pedig emellett pénzügyi életképességet és átlátható irányítást vár el (Európai Bizottság, 2026). A kereskedelmi önfenntartás mércéje a belépő szinten nem semleges mérőeszköz: a célcsoport és a módszer megváltoztatását kényszeríti ki. A kezelt tőke megőrzésének mércéje viszont jogos: a tanulmány értékelése szerint a támogatott kamatozású konstrukció tőkeeróziója a közfeladat meg nem tervezett költsége volt – a konstrukció szerkezetéből, nem a helyi hálózat működéséből adódó költség –, amelyet a működés és a kíséret külön, tartós finanszírozása előre beáraz (Szekfü és Vonnák, 2026b, 5.2. pont). A kereskedelmi és a társadalmi célú mikrofinanszírozás kettéválását, és azt, hogy – a tanulmány álláspontja szerint – a két mérce összemosása hogyan határozta meg a magyar hálózat megítélését, a tanulmány 3.8. és 5.2. pontja tárgyalja.

A nonprofit forma önmagában ugyanakkor nem véd – sem a gyenge minőségtől, sem a külső befolyástól. A védelmet a kormányzási szabályok adják: az akkreditációs feltételek, a kinevezési és összeférhetetlenségi szabályok, a független külső ellenőrzés és a nyilvánosság.

A vizsgált modellek kormányzása is eltér: az egyesületi hálózatokat és a nonprofit hitelezőket jellemzően több finanszírozó tartja fenn, a német kamarák kötelező tagságú közjogi szervek, az ír helyi irodák az önkormányzatok szervezetében működnek, a dán vállalkozásfejlesztési házakat az önkormányzatok finanszírozzák, és igazgatóságukat is ők nevezik ki, a brit indulóhitel-program állami tulajdonú társaság (Szekfü és Vonnák, 2026b, 4.6. pont). A tanulmány összevetése szerint a kormányzási forma csak a környezetével együtt vihető át. Az önkormányzati beágyazású modellek közül a dán a helyi önkormányzati szint súlyára épül: a dán önkormányzatok 2024-ben a bruttó hazai termék 31,2 százalékát költötték el, a magyarok 5,8 százalékát (Eurostat, 2026b) – a dán házak mögött a jóléti állam fő szolgáltatója áll, amely – részben állami blokk-hozzájárulásból kompenzálva – a saját költségvetéséből finanszírozza őket. Magyarországon a belépő szint finanszírozása szükségképpen központi költségvetési és uniós; ahol a feladat és a forrás központi, ott a helyi kinevezési rend nem a finanszírozó számonkérésének eszköze. Az intézményi folytonosság tapasztalata is idetartozik: a jogforrásokkal dokumentált kronológia szerint – a létrehozó, megszüntető, átnevező vagy jogutódlással átalakító aktusokat számolva – a kormányzati vállalkozás- és gazdaságfejlesztési szervezetek 2006 és 2026 között legalább tizenegy ilyen változáson mentek át; ami ebben az időszakban – beszűkült mozgástérrel, de – folytonos maradt, az a nonprofit alapítványi hálózat volt (Szekfü és Vonnák, 2026b, 4.6. pont).

A vizsgált modellekből ezért nem a kinevezési rend, hanem a számonkérés, a minőség és a hitel–kíséret kapcsolat eszközei vehetők át: a finn hálózat tanúsított minőségbiztosítása; az ír modell kamatkedvezménye, amely a tanácsadást a hitelhez köti; a brit indulóhitel-program független, kontrollcsoportos értékelése (SQW, 2024); valamint a dán házak éves eredménymegállapodása a finanszírozóval, versenysemlegességi szabálya, egyetlen nemzeti stratégiája és digitális kapuja, és két év utáni, regiszteralapú, kontrollcsoportos hatásmérése nyilvános éves jelentéssel (Erhvervsstyrelsen, 2025; az eszközök forrásait a tanulmány 4.2., 4.5. és 4.6. pontja dokumentálja).

A számonkérés a finanszírozóé, a vezetés a szakmáé.

5. Ami Magyarországon egyszer már felépült

Magyarországon ez az intézményrendszer nem terv, hanem harmincöt éves gyakorlat. A Phare-program keretében 1991-től az ország egészére kiterjedő hálózat jött létre: a Helyi Vállalkozói Központok, vagyis a megyei és fővárosi vállalkozásfejlesztési alapítványok hálózata, az angol helyi vállalkozási ügynökségek mintájára – a modell első közép- és kelet-európai alkalmazásaként (Bateman, 2000). A nemzetközi források Local Enterprise Agencies néven tartják számon (Európai Számvevőszék, 1998). 1992-től mikrohitelezés kapcsolódott hozzá; a Mikrohitel Program kézikönyvét brit tanácsadó cég készítette a brit gyakorlat alapján, és előírta, hogy a hitelezési pénzeszközöket alapítványonként, elkülönítetten és visszaforgó módon kezeljék (ATM, 2022, 3.1.1. pont). A magyar hálózat tehát ugyanabból a modellcsaládból származik, amelyből 1985-ben a svéd. A modellválasztás korabeli bírálata – hogy a donorok a hálózatokat rövid távú díjbevételi önfenntartásra szorították, és az önkormányzatok nem vették át a finanszírozásukat (Bateman, 2000) – éppen azt az elemet hiányolta, amelyet a 6. pont javaslata pótol: a tartós közfinanszírozást és a törvényi beágyazást.

A teljesítményt független értékelés már az első évtizedben elismerte. Az Európai Számvevőszék 1998-ban megállapította, hogy a helyi ügynökségeken keresztül nyújtott mikrohitelek népszerűek voltak a kis- és középvállalkozások körében, miközben a bankhálózatokon át nyújtott kölcsönök folyósítási aránya 1996 végéig 20 százalékot ért el (Európai Számvevőszék, 1998, 6.23. pont). A program dokumentációja szerint ugyanabban az évben az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága és az amerikai fejlesztési ügynökség közös szakértői értekezletén ismertetett brit tanácsadói felmérés a decentralizáltan működő magyar programot a térség legjobb mikrohitel-programjának értékelte (ATM, 2022, 3.1.2. pont).

A hálózat 1997-től saját adósminősítési szabályrendszert és vezetői információs rendszert épített; az egyik alapítványánál kifejlesztett, ma a hálózat valamennyi alapítványa által használt hitelinformációs és hitelbírálati rendszerre épülő eljárást 2009-ben Milánóban az öt legjobb európai mikrofinanszírozási gyakorlat közé választották (RVA – MFKA, 2026; ATM, 2022, 3.3.1. pont). Az Országgyűlés 2003-ban kivette a megyei és fővárosi vállalkozásfejlesztési alapítványok mikrohitelezési tevékenységét a hitelintézeti törvény hatálya alól; a kivétel ma a 2013. évi CCXXXVII. törvény 2. § (1) bekezdés f) pontjában él – olyan jogállás ez, amelyet Franciaországban külön törvényi kivétel (Code monétaire et financier, L511-6. cikk 5. pont), Olaszországban külön törvényi szabályozás (D.Lgs. 385/1993, 111. cikk) teremtett meg.

A legutóbbi összehasonlító adat a 2008–2013-as uniós refinanszírozású mikrohitel-programból származik, amelyben bankok, takarékszövetkezetek, pénzügyi vállalkozások és vállalkozásfejlesztési alapítványok azonos forrásból, de eltérő hitelplafonnal voltak közvetítők: az alapítványok 10, a nyereségérdekelt közvetítők 50 millió forintig hitelezhettek (ATM, 2022, 3.2.1. pont). Egy közvetítőre vetítve az alapítványok 442,81 ügyletet kötöttek, a pénzügyi vállalkozások 229,20-at, a bankok 40,95-öt, a takarékszövetkezetek 29,94-et; az alapítványok adták a legkisebb átlagos hitelt is, 6,1 millió forintot a bankok 14,5 és a pénzügyi vállalkozások 14,0 millió forintjával szemben (az MFB 2015. 12. 31-i állapotra vonatkozó adatai alapján: ATM, 2022, 3.2.2. pont). A közvetítőnkénti ügyletszám az ügyfélelérést méri: ahol a legkisebbek számára elérhető csatorna működött, ott a kereslet megjelent.

A 2000-es évektől a magyar kkv-politika súlypontja a vissza nem térítendő támogatásokra és a bankokon keresztül nyújtott, államilag támogatott hitelekre helyeződött át (Szekfü és Vonnák, 2026b, 5.3. pont). A belépő szint helyzetét ebben az időszakban három tény határozta meg. A kíséretnek nem lett tartós finanszírozása: a 2008–2013-as programnak a mentorálás külön finanszírozása nem volt része. A 2013-tól induló uniós vállalkozásfinanszírozási programok közvetítői körében nonprofit alapítvány nem szerepelt. És a 2003-as kivétel nyomán a szabályozás nyitott maradt: jogszabály ma sem határozza meg általános érvénnyel a mikrohitel fogalmát, a jogosult alapítványok körét és a tevékenység általános szabályait (ATM, 2022, 3.2.4–3.2.5. pont és 4. fejezet). A hálózat nem szűnt meg, de két évtizede a feladatához mért tartós finanszírozás és szabályozási keret nélkül működik: az eredetileg valamennyi megyét és a fővárost lefedő hálózatból a szerzők ismeretei szerint ma 10–12 alapítvány működik aktívan, több közülük jelentősen beszűkült kapacitással – pontos szám azért nincs, mert a mikrohitelezésre jogosult alapítványokról külön nyilvántartás nem készül.

Ami megmaradt, az öt elem: a törvényi jogállás; a helyi jelenlét a megyékben; a hálózat egységes hitelezési módszertana és közös platformja; a dokumentált teljesítmény; és a nemzetközi beágyazottság az európai mikrofinanszírozási hálózatokban (ATM, 2022; RVA – MFKA, 2026). A vizsgált európai országok többségében van olyan intézmény, amelynek tartós feladata a belépő szint, és amely helyben elérhető első kapcsolatot ad. Megítélésünk szerint Magyarországon ma nincs ilyen, törvényben rögzített feladatú és tartósan finanszírozott, a mikrohitellel összekapcsolt hálózat: a kamarai tájékoztatás és a bankrendszeren át közvetített, államilag támogatott hitelprogramok a feladat egy-egy elemét fedik le, a dologi biztosíték nélküli mikrohitelt és a kíséretet egyben nem – a hálózat infrastruktúrája azonban megvan.

Amit más országok évtizedek alatt építettek fel, az Magyarországon egyszer már felépült, és jelentős része ma is működőképes.

6. Megerősíteni, nem újraalapítani

A nonprofit belépő szint leggyorsabb és legkisebb kezdeti ráfordítást igénylő útja ezért nem új intézmény alapítása, hanem a meglévő hálózat megerősítése. Az MFKA szakmai koncepciója ehhez tíz tervezési elvet követ, amelyeket a tanulmány 6.2. pontja fejt ki; három döntés viszi őket.

Feladat és szabályozás. A belépő szintű vállalkozásfejlesztés – tájékoztatás, orientáció, alapszintű tanácsadás, kíséret és a mikrohitelhez való hozzáférés – törvényben meghatározott közfeladat legyen, az intézményi kör, a fogalmak, a működési szabályok és a független külső ellenőrzés rendjével. Az állam szabályoz, finanszíroz és számon kér, a végrehajtás nonprofit szakmai szervezeteké; a szabályozó és a végrehajtó szétválasztása a kontroll feltétele. Ez tölti ki a 2003 óta nyitott szabályozási hézagot.

Tartós finanszírozás, a kíséret külön forrásával. A működés finanszírozása több programozási időszakon ível át, alapdíjjal és teljesítményelemekkel; a kíséret forrása elkülönül a hitelezési forrástól, hogy a garancia ne szorítsa ki a kíséretet. Jogi keretként az általános gazdasági érdekű szolgáltatás (közszolgáltatási megbízás) konstrukciója kínálkozik, forrásként az Európai Szociális Alap Plusz, az InvestEU-garancia, valamint a visszatérülő és célhoz rendelt hazai közforrások.

Minőség és számonkérés. Akkreditált szolgáltató szervezetek; személyhez kötött szakértői képzés és jegyzék, egyetemi és minisztériumi részvétellel; ingyenes első kapcsolat és tölcsérlogika, amelyben a nem életképes terv lebeszélése is eredmény; a piaci szolgáltatók bevonása utalványrendszerrel, hogy a belépő szint a tanácsadói piacra vezessen, ne helyettesítse azt; országos szakmai központ és helyi jelenlét; és beépített, kontrollcsoportos hatásmérés, amely nyilvánosan közli a túlélést, a munkahelyeket, a következő finanszírozási lépcsőre lépők arányát és a közpénz-egységköltséget.

Három ok szól amellett, hogy mindez a meglévő hálózatra épüljön. Az idő és a ráfordítás: a jogi alap, a helyi jelenlét és a módszertan megvan, ami hiányzik – a feladat, a finanszírozás és a szabályozás –, az döntéssel pótolható, nem évtizedes építkezéssel; a mikrofinanszírozási szakértelem tapasztalataink szerint öt-tíz éves tanulási görbe végén áll össze (Szekfü és Vonnák, 2026a), és a brit tapasztalat szerint a lebontott hálózat újjáépítése lassú és töredezett. A bizalom: a belépő szintű szolgáltatás a helyi bizalomra épül, és a hálózat alapítványai harmincöt éve vannak jelen a megyékben. Az uniós illeszkedés: a hálózat modellje – nonprofit hitelezés kísérettel – megfelel a mikrofinanszírozás uniós fogalmának; az uniós mikrofinanszírozási eszközökhöz való hozzáférés feltétele az európai mikrohitelezési magatartási kódex elfogadása, amely elsősorban a nem banki mikrofinanszírozó intézményeknek szól (Európai Bizottság, 2026).

A belépő szint feladata nem áll meg a hagyományos üzletfejlesztésnél. 2025-ben a legalább tíz főt foglalkoztató, nem pénzügyi vállalkozások 10,4 százaléka használt mesterséges intelligenciát Magyarországon az uniós átlag 20,0 százalékával szemben, és a bevezetést fontolgató vállalkozások fő akadályként a szakértelem hiányát nevezik meg (Eurostat, 2026c). A legkisebb vállalkozásoknál a bevezetés nem technológiai, hanem üzletfejlesztési feladat, amelyre a vállalkozó által ismert, pártatlan, szállítósemleges helyi hálózat alkalmas; a technológiai mélységet az európai digitális innovációs központok adják. A tanulmány 6.5. pontja ezt a feladatot a hálózat meglévő szolgáltatási rétegeire építve, kísérleti szakasszal és beépített méréssel írja le.

A cikk állítása a belépő szintre vonatkozik: nem az általános kkv-tanácsadásra, amelyet a piac jól szolgál, hanem arra a szegmensre, amelyre a piaci kudarc érve a szakirodalomban is szűkül. Ezen a szinten három út van: új intézményt alapítani; a meglévő hálózatot megerősíteni; vagy a belépő szintet továbbra is a piacra és a határozott idejű programokra hagyni. Az európai összehasonlítás adatai a letölthető tanulmányban ellenőrizhetők; a tanulmány következtetése szerint a második út a leggyorsabb, és ez igényli a legkisebb kezdeti ráfordítást. Az időzítést két tény adja: a felhalmozott tudás és kapacitás ma még megvan, és a 2028–2034-es uniós programozási időszak előkészítése zajlik – az ebben az időszakban hozott döntések a következő évtized intézményi kereteit határozzák meg.

A turistautak jelzéseit senki nem fizeti meg, mégis mindenki rájuk támaszkodik, aki elindul; ha nem gondozzák őket, elhalványulnak. A magyar vállalkozásfejlesztés belépő szintjén a jelek egy része még látszik. A kisvárosi cukrász nem tanácsadói piacot keres, hanem egy ajtót, amelyen bekopogtathat, és ahol az ő terve áll a középpontban. Magyarországon ez az ajtó harmincöt éve megvan – megerősítésre vár, nem újraalapításra.